A Dunaferrnél alkalmazandó csökkentett munkaidős foglalkoztatásról szóló előterjesztés rá akarja venni a munkavállalókat arra, hogy elfogadják azt. Mindezt nem is akárhogyan! Hátrébb sorolódhatnak a kirúgandók sorában, ha erre kerülne sor. Nem semmi!

A fenti sorok első olvasatra érthetőek. A miért és a hogyan, no azok már nem annyira! A munkáltató három hónapra fele munkaidőért, fele bért kínál legfeljebb ezer (ami ennél azért jóval kevesebb lesz – a szerk.) dolgozójának, amiben egyenként meg kell egyeznie az ebben érintett munkavállalókkal annak érdekében, hogy hozzájuthassanak az emberek az állami bértámogatáshoz. A 350 milliárd árbevételű, havi 4 milliárdos bérköltségű cég a járulékokkal együtt legfeljebb kevesebb, mint 1 milliárdot spórolhat. A munkáltató csökkentett munkaidős foglalkoztatásról szóló előterjesztésében az is olvasható, hogy érdekeltté kívánják tenni a munkavállalókat abban, hogy ezt elfogadják: „…amennyiben a csökkentett munkaidőre vonatkozó kérelem aláírásától számított egy éven belül csoportos létszámcsökkentés kerülne elhatározásra és a létszámcsökkentés úgy érintene több munkavállalót, hogy közülük a munkáltató választana, akkor ezen munkavállalók előnyben fognak részesülni munkaviszonyuk fennmaradása kapcsán a többi munkavállalóval szemben a kiválasztáskor.” Ez alsóhangon is diszkrimináció, amelynek tilalma az Alaptörvényben deklarált. És mondjuk egy létszámleépítés esetén hol az elsődleges szempont, a szakértelem, ha ez egyáltalán számít még? A munkahelyeken félnek az emberek, mi lesz velük. Ha „önként” lemondanak bérük feléről, akkor sem érzik biztosnak a helyüket. Nagy a baj, és nem a koronavírus-járvány miatt!

Mit bír az ember? Milyen erőket képes mozgósítani magában, ha úgy érzi, hogy egyedül áll szemben a világgal, és a játszmában az élete a tét? És miféle pokoli indulatok azok, amelyek ebben a játsz­mában az embert, a legkegyetlenebb önzésre, aljasságra, társak elárulására késztetik, s amelyek tüzében értéktelennek látszik a mások és a legközelebbi sors­társak élete is? – írja a moly.hu. Ilyen kérdések foglalkoztatták a hányatott életű Georges Arnaud-t, amikor megírta A félelem bére című regényét.
Már többször foglalkoztunk a Dunaferr helyzetével és nagyon nem mindegy, hogy térségünk legnagyobb foglalkoztatója miként kezeli a rá bízott „értékeket”. A „hatékony működés” biztosítása érdekében hozott intézkedések kommunikációja mögé rejtett indokok álságosak. Ilyenkor mindig előkerülnek a Joker lapok, a foglalkoztatás és az állami segítség kérdésköre. Az persze továbbra is nyitott kérdés, hogy a cég vezetése megtett-e és megtesz-e mindent a Dunaferr helyzetének javítására.

„És lehet bajban az acél­ipar és lehetnek korlátozottak a termelési és kereskedelmi lehetőségeink. Még el is hiszem, mert szoktam újságokat és szaklapokat olvasni. De nekik ott „fent” nem hiszek! Egy szavukat sem! Eljátszották… örökre. Sokat tettek ezért, és még most sem állnak le. Nem is fognak! Mindig mondtuk, hogy nincs lejjebb, de úgy látszik van. De lassan már nincs vesztenivalójuk az embereknek, a megfélemlítés már lepattog, és egyre több dühöt fog kiváltani” – írja az előbb idézett dolgozó.
Tudjuk, hogy a magyar kormány az európai uniós keretrendszer és az embargós korlátok miatt az acéliparban jelenleg csak a bértámogatási rendszer igénybevételén keresztül vállalhat szerepet. Úgy tűnik, a Dunaferrnek ez is kell. A dolgozók vére, bére. A félelem bére.